20.fejezet

Tiéd vagyok! 

Elizabeth Taylor

Egy érintés és hívő lettem, minden csók egyre édesebb lesz. Egy jobb lesz, mindig egyre jobb lesz.

 Akaratlanul elmosolyodtam  és rávetettem  magam.  Meghökkent mikor átöleltem a mellkasa alatt, de pár pillanat múlva sóhajtva vissza ölelt. Ez így olyan tökéletes!

- Sajnálom! -sóhajtott fel, majd jobban magához szorított. Olyan érzés volt, mintha már ezer éve nem érintett volna. Egyszerűen másképp ver a szívem, ha a közelemben van. Annyira hiányzott! 

 Felnéztem csillogó kék szemeibe, majd lejjebb vándorolt tekintetem ajkaira. Vissza kellett fognom magam, hogy megcsókoljam, mert tudtam, most neki kell megtenni az első lépést. Mondani kellene  valamit, vagy csak megcsókolnia ami elárulna mindent, de ehelyett csak.. -tereltem vissza tekintetem a szemének - bambán bámul. Szinte issza a látványomat,  mintha  erre várt volna. Pedig nem nézhettem ki valami jól, kötéssel a fejemen, amit a doki szerint holnap fognak levenni, és ha minden rendben lesz végre nem kell nap mint nap, a fertőtlenítő szagokat szipákolnom. 

 Mikor leesett hogy nem akar csinálni semmit, ki akartam volna szabadulni öleléséből, mire hirtelen magához rántott, és ajkait az enyémhez tapasztotta. Először lassan, de biztosan csókolt, de utána gyorsan, kiéhezetten. Én hagytam hogy ő uraljon és élveztem hogy a szívem ki akar törni a helyéről.  Boldog voltam! Akkor, abban a percben, teljesen biztosan mondom hogy boldog voltam. Boldog voltam, mert eltűnt az életemből a "miért" szócska - legalábbis a fontosabbak. 

Vajon így marad minden, vagy lesznek még csalódások? Ez még nem az a bizonyos Happy End, és lehet  még a fele akadályt se léptük át? 

Vannak még megbeszéletlen dolgok köztük, az anyámmal, Louissal és akármennyire nem akarom, de Harry-vel is van. Belülről egy kis részemet felemészti a kíváncsiság, hogy vajon mit akart nekem mondani. Louisról van szó. Mi van Louissal? Van egy eltitkolt élete? Maffia tag? Na jó ez hülyeség! 

Zihálva vettük a levegőt, mikor megszakítottuk a csókot. Neki dűtötte homlokát az enyémre, és úgy kezdett hozzá a beszédhez. - Figyelj! Én.. nem tudom mit mondjak - nevetett fel keserűen. - Nem vagyok az ilyenekbe jó - Egy hirtelen ötlettől fogva elváltam tőle, majd keresgélni kezdtem abba a szatyorba amibe anyu hozott nekem ruhát. 

- Mit csinálsz? - vont kérdőre Lou, miközben rájöttem, ebben a szatyorban egy összeállított szerelés van. 

- Felöltözök és kimenjünk, hogy Emily ne tudja nyomon követni a szerelmi életem - pillantottam rá, majd az említett személyre.

- Héj! - háborodott fel Emily.

- Sajnálom, de ez a helyzet - vontam meg a vállam, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt, de Louis a karomnál fogva megállított.

- Nincs olyan jó idő, megfázol - világosított fel az időjárásról, amire akaratlanul elröhögtem magam. 

- Semmi baj, majd felöltözök, nincs tél - húztam ki a karom a kezei közül, majd megint elindultam utam felé. Na, ilyen aggódó lett hirtelen? Máskor meg beledobott a hideg vízbe. Sosem szerettem ha túl féltenek, és ezt még neki sem engedem meg. Nem fognak velem gyerekként bánni azért, mert bevertem a fejem. Még anyu se! Mikor kell mennem kihallgatásra? Holnap? Vagy mikor?  

Miközben ezen gondolkoztam próbáltam elfogadható külsőt varázsolni magamnak, még ha ma úgyis aludni fogok ezek után. Többször is felsziszegtem , vagy néhol felsikítottam kócos hajamat fésülve.

- Hahó, mit csinálsz ott bent? -halottam meg az ajtó másik oldaláról Louist.

- Fésülöm a hajam - kiáltottam vissza. Hát, nem lehet sikítani haj fésülés közben?
Hogy lehet olyan hajam mint egy szénakazal? De komolyan, tényleg nagyon kócos volt. Kész kín szenvedés volt kibontani a gombócokat.

Hatalmasat sóhajtottam mikor sikerrel jártam. Már épp fonni kezdtem volna ezt a hülye fejemet, mikor meghallottam a nevemet. Először nem foglalkoztam vele, de mikor már többször is ez ment, és hallottam hogy a bátyám is bejött, felülkerekedett bennem a kíváncsiság.

 Csendesen az ajtóhoz lopakodtam, ami nálam azt jelenti hogy teljesen neki dőlök. 

- .. mindegy. Ő hol van? - Ne már hogy csak a végét hallom a bátyám és Louis beszélgetéséből! Hülye Elizabeth mért nem hallgatóztál hamarabb? Nem tudom miért - válaszoltam saját magamnak. 

- A kócokat bontja ki a hajából! - kiáltott fel Emily. 

- Köszi szépségem! - Hányingerem lett Spencer "vadászó" hangjától, de örültem is neki. A bátyám itt van, és én ilyenkor is kritizálom?! Ezentúl nem fogom! 

- És mióta is van bent? -kérdezett rá Spencer. 

- Úgy, tizenöt perce -válaszolt megint Emily. Na mi van a kis könyvmolynak tetszik a..- visszafogtam magam - furcsa, de jó fej bátyám? Tényleg visszafogtam magam! 

- Hm. Szegény kis hugica. -lépkedett az ajtó felé. Vagyis csak tippelem hogy ő. Kimeresztettem a szemem, és gondolkodni kezdtem mit akar az a... a bátyám. De nem volt elég az idő rá, mert hirtelen az ajtó kinyitódott, adrenalin szökött belém, és megtapasztalhattam milyen érzés a hasra esés. 

- Azt hitte túl jár az eszemen - Azt mondtam nem fogom kritizálni ezt a seggfejt? Hát mostantól minden alkalmat kihasználok rá. Hupsz, már megtettem. 

- Seggfej - morogtam egy sziszegés között, majd próbáltam felnyomni magam. 

-Te normális vagy? -szidta le Emily.

- Igen - Ránéztem vigyorgó képére, és azt éreztem meg akarom ölni. Nem érdekel hogy utálni fogom magam miatta, megölöm! 

- Ennyire nem lehetsz idióta?! -Na, már Louis is. - De hisz komolyabb baja is lehetett volna te seggfej! - jött segítségemre és egy pillanat alatt felállított. Bár én Spencer helyébe megijedtem volna tőle. 

- Neki baja? -nevetett fel Spencer. - Most éppen azon van hogy öljön meg. Szerinted az ilyenek baja van? Hát agyilag lehet.. - próbált komoly arcot vágni. Még Louis előtt közbe vártam. Mert én azt vártam tőle, hogy röhögve segítsen felállni, erre? Utálom ha túl féltenek! 

- Spencer, te egy barom vagy. És ezt még megbosszulom - kezdtem neki teljes higgadsággal. - Louis! -fordítottam felé a tekintetem. - Nem szeretem ha túl féltenek - mosolyogtam rá, majd megfogtam a mackó felsőm, és elindultam az ajtó felé.

- Elizabeth Taylor visszatért! - jelentette ki színpadiasan Spencer, amitől úgy néztem rá mindegy idiótára, majd bezártam az ajtót és elhagytam a 178-as szobát. Forrtam a méregtől, még magam sem tudom miért. Egyszerűen utálom, gyűlölöm ha túl féltenek! Friss levegőre van szükségem. 

- Elizabeth! -Anyám hangjára felfigyeltem majd mikor megláttam, a kezében egy kávéval elmosolyodtam. Lassan ideért hozzám, megkérdezte hova megyek, kicsit aggódó tekintete volt, de ellenkedett. Ezek után már csak menekülni akartam mindenki elől. Ha orvossal vagy ápolónővel találkoztam lehajtottam a fejem hogy ne ismerjenek fel, de később felvettem a mackó felsőt, és a kapucnit hajítottam a fejemre. Vajon, lefizették Louis-ék az orvosokat hogy akkor tudjanak meglátogatni amikor akarnak? Egyértelmű! 

- Hívják Dr.Hemmingsont! -kiáltott fel egy nő. Felkaptam a fejem és ijedség szált szét bennem, mikor megláttam az éppen lezajló jelenetet. A pult mögöttiek azonnal a telefonhoz fordultak, míg a kórházban megfagyott a levegő. Ahogy bennem is. Ez örökké belevésődött az agyamba. 

Egy ápolónő villám sebességgel haladt végig a folyosón egy hordággyal, míg egy nő fájdalmasan sírva követte őt. Amint mellém értek megláttam a hordágyon lévő kisgyereket. Nem lehetett több egy négy éves  kisfiúnál. Az egész teste égett volt, a szeme könnyes, és ezt úgy vettem észre hogy mikor elhaladtak mellettem, mintha lelassult volna minden. A tekintetünk pont érintkezett..és.. láttam minden kínját. Éreztem ahogyan égett a tűz majd véget ért. Számomra véget ért, mikor eltűnt a látókörömből, de számára nem. Örökre nyomott fog hagyni rajta, mind testileg és lelkileg is. Ha tú..- Azt vettem észre hogy szipogok és folynak a könnyeim. -tuléli.

Erősen törölgettem a könnyeim, miközben azt éreztem, órákig tart míg kiérek a kórházból. Leültem a padra, és akárhányszor pislogtam, csak azt tudtam látni ahogyan rám nézz zöld szemeivel. Ahogyan, hang nélkül azt ordítja nekem, mentsem meg. Remegtem a félelemtől. Féltem, hogy nem éli túl. Féltem, hogy elveszít ez a mocskos világ még egy csodát. Bele sem merek gondolni mit érezhetett az a nő, aki ott sírt mellettük. Minden  bizonnyal az anyja lehet. Mindvégig a fiát nézte, mintha a memóriájába akarta volna vésni. Azt láttam mikor ránéztem, hogy az összes emlékét újra élte abban a pillanatban vele. Ilyenkor szoktam hatalmas pontszemnek érezni magam, vagy csak annyira lesüllyedek szégyenben, hogy azt hittem nekem van a legnagyobb fájdalmam. Francokat! Én szerencsés vagyok. Van egy anyám, aki a lelkét is kidolgozza értem, barátaim akik tényleg, igazán szeretnek és bizonyították is, visszakaptam a bátyám akit imádok, és van egy Louisom. Mi mást kívánhatnék? Van egy Harry, de meg bocsátok neki! Elmondott mindent, azt mondta szeretett és ez nekem bőven elég. Olyan életem van amiről más csak álmodik! Én nem vesztettem el a testvérem úgy mint más, nem kell ezekkel a borzasztó gondolatokkal élnem  mint hogy, "mi lenne ha még most is élne" "miért pont Ő", és még ehhez hasonló, amit csak az érthet aki átélt már ilyet.
 Elváltak a szüleim. Apám megcsalta anyámat. De attól még megy az élet tovább! Mert van egy csodálatos anyám, akire teljes határozottsággal mondhatom, hogy a példaképem. Sajnálom, hülye voltam amiért csak úgy ott hagytam azokat akiket szeretek, csak azért mert utálom ha féltenek. De hisz ez azt jelenti hogy szeret! Ettől boldognak kellett volna lennem! 

A könnyeim megállás nélkül, patakokban folytak, míg ezen gondolkoztam. Hirtelen elkapott a bűntudat, az a szívszorító érzés, mikor ki akar törni pont, a szíved. Egyszerűen nem akar csillapodni! Meg kell tanulnom önzetlenül szeretni, és ehhez mi kell? Hát te! Te kellesz Louis! 

Felálltam és futni kezdtem, remélve hogy nem késő, de belefutottam egy mellkasba. 

- Ellie? - A hangot hallva azonnal megöleltem, hogy éreztessem vele, szeretem. 

- S-sajnálom! - Újra feltört belőlem a sírás, amitől éreztem hogy összerezzen. Egy pillanatig leblokkolt, de után szorosan magához zárt és nyugtatni kezdett.

- Semmi baj! Nyugodj meg! - simogatta a hajam, majd a fejem búbjára egy puszit adott. Már kezdett csillapodni kitörő szívem, de még most is mardosott az érzés. Olyan mint mikor beteg vagy, de az a tényleg nagyon beteg, mikor lázban égsz, nem bírsz megmozdulni, csak villám gyorsan veszed a levegőt, ami kezdi elfárasztani a tüdőt, de eközben ki vagy száradva, és arra vársz hogy legyen vége. 

- Louis! -kezdtem bele, de nem tudtam befejezni. 

- Nincs semmi baj! - nyugtatgatott. 

- Louis..olyat láttam ami örökre...belém égett. - Milyen ironikus, az a kisfiú is égett. - Sajnálom! - fűztem hozzá, majd még jobban belebújtam mellkasába. 

- Nincs semmi baj! Minden rendben lesz! - Hiába nem tudja mit láttam, nyugtatóak voltak szavai. Elhittem neki, hogy minden rendben lesz. A kisfiú meggyógyul, és évek múlva lelkileg, ha testileg nem, de rendbe jön. 

- Louis nem akarok itt maradni! Kérlek vigyél nálatok! -könyörögtem a pólójába. Egyszerűen nem tudtam volna  itt maradni. Nem megy! Fáj, hogy neki fáj! 

- Itt kell maradnod. Nem lesz semmi baj! 

Felnéztem gyönyörű kék szemébe. - Kérlek! -Felsóhajtott és elidőzött tekintetemben, ahogy én is az övében.
 Pár pillanat múlva, egy picit eltávolodott tőlem -amitől ürességet éreztem- majd kihalászta a telefonját a zsebéből. Egyik kezével szorosan tartott, a másikkal pedig a telefonján pittyegett. Majd a füléhez tartotta, míg én hallgattam szívverését csukott szemmel. 

- Gyere ide azonnal! - szólt bele köszönés nélkül. - Itt vagyok a kórházba. -Szerencsére a kórház mellett. - Siess! -tette le a telefont. Vajon most mit csinálhatnak azzal a kisfiúval? Hogy történt? Több száz kérdés megfordult a fejemben róla, de tudtam, nem fogok rájuk választ kapni. Pár perc csend után Louis rájött hogy nem fog múlni a remegésem, ezért elkezdett énekelni.

- For you  eyes only I'll show you my heart For when you're lonely and forget who you are
I'm missing half of me when we're apart Now you know me For your eyes only For your eyes only - elmosolyodtam, majd felsóhajtottam. Azt akarom hogy nem csak most, hanem mindig az ő hangja legyen a gyógyszerem. Azt  akarom hogy az a  vékony hang felvidítson ha meghallom. Ez amit most énekelt? Valami csodálatos volt! A szívem megtelt a dallamával és tudtam, örökké belevésődött.  Amint elénekelte, utána csak dúdolt.

Vajon a mi történetünk meddig fog tartani? Örökké, vagy később mindennek vége lesz? Most, még a gondolatától is röhögés jön rám, de mi van ha később nem így lesz? Mi van ha, ez csak egy fellángolás köztünk? Egy gyerekes hóbort? Én mindenesetre nem érzem annak. Én sokkal, sokkal többnek érzem. Vagyis a szívem igen. Lesz olyan hogy már nem fogja ezt érezni? 

 Mielőtt eltöprengtem volna ezen, meghalottan Liam hangját felénk tartani. 

- Jöttem ahogy tudtam. Mi a helyzet? - Én persze nem emeltem fel a fejem Louis mellkasáról. De azt halottam hogy fáradt. Liam idejött, ki tudja hány órakor, azért mert Louis megkérte rá. Egy igazi barát! Nem hiába nevezik Daddy Directioner-nak. Egy ilyen kincset, nehéz találni ebben a mai mocskos világban. De vajon neki nincs baja? 

- Muszáj kivinnünk innen Ellie-t. -nyelt egyet Louis. 

- Mért? -kérdezte döbbenten. 

- Nem tudom. Érted nem tudom! - fakadt ki Louis. Megremegtem és muszáj voltam megszólalni. 

- Mindent elmondok csak ne kelljen itt maradnom -hangom olyan halk volt,  hogy csodáltam, Louis meghallotta. 

- Elmondja. Csak vigyük ki innen. -mondta határozottan Lou.

- Megpróbálok beszélni az orvossal - Ezzel lépteket hagyva maga után elment. Louis leült velem egy padra a sok közül, és visszavont a  mellkasára. 

- Baszki! Ezek ilyenkor is itt vannak! - Először nem tudtam kikre mondja de mikor meghallottam a kamerák kattogását rájöttem. Engem nem igazán hozott lázba. 

- Ne foglalkozz velük! -emeltem fel rá a tekintetem, majd szelíden megcsókoltam a száját, amit viszonzott de nem nézett rám. Ez nem az a szenvedélyes csók volt, még csóknak sem nevezhető, ez egy erőt gyűjtő puszi volt.  Mindkettőnknek erőt adott. Vajon mi lenne, ha ennél többet csinálnánk? Akkor mit éreznék? Hirtelen bekattant az az emlék mikor Louis elvitt ahhoz a tóhoz. Hogy előtte miket mondott. Szinte  kívülről tudom.

-Nyugi nem foglak bántalmazni!-húzta félmosolyra a száját.

-Ha bántalmazol, én is bántalmazlak téged-mosolyogtam rá.

-Még mindig arra gondolsz amire én?-állt meg  és a szemembe nézett.

-Mért arra szeretnéd hogy gondoljak?-súgtam az ajkára nézve.

-Te szeretnéd hogy szeressem a gondolatot?-húzott magához közelebb,így a mellkasára dőltem.

-Tudom hogy szeretnéd-fordultam oldalra mikor már végre kaptam levegőt közelségétől.

-De nem fogom.-indult el megint.-Legalábbis nem most-tette még hozzá.

Arra eszméltem fel, hogy Louis megfeszül és hirtelen a világ zajai is visszatértek.
- Kérjük válaszoljon a kérdéseinkre! - Louisra fordítottam a tekintetem, és egy halvány mosolyt küldtem felé, amit viszonzott, Mire ellazult, és végre leszarta a riportereket, megjelent  Liam közeledő alakja. Amúgy egy melegítőfelső  és nadrág volt rajta, amit biztos most vedd fel, mert Louis felköltötte.
Louissal felálltunk és Liam segítségével "elhesegették" őket a közelünkből, miközben Liam végig azt mondta nekik feltartott kezekkel, hogy most erre nincs idő, és sajnálják.
Mikor több méter távolságra álltunk tőle, szentelte a figyelmét ránk.
- Beszéltem a dokival, azt mondta elmehet, persze miután lefizettem. De holnap be kell jönnie kivizsgálásra hogy megtudják írni a zárójelentést. Ja és be kell menned hogy a kötést levegyék. - érintette meg a vállam. Erős bűntudat mardosta a lelkemet, de az lefoglalt hogy be kell mennem oda. Oda ahol egy kisfiú kínban ég. A gondolattól megint kirázott a hideg, a félelem elkapott és erősebben kapaszkodtam Louba. 

- Minden rendbe lesz! Nem fogsz ma ott aludni! - nyugtatgatott.  Becsuktam a szemem és hagytam hogy ő irányítson. Nem akartam látni semmit már. Semmit!
 Óráknak éreztem míg meghallottam az orvos hangját. Próbáltam nem figyelni  szavaira, csak leültem egy székbe és vártam hogy levegyék. Fizikai fájdalmat éreztem hogy ez alatt az idő alatt nem érinthettem Louist. Érinteni akarom! 

- Kész is! - Ahogy ezt ki mondta az orvos belülről egy hatalmasat sóhajtottam. - Ne erőltesse meg magát, és vigyázzon a fejére. Holnap visszavárjuk! -mosolygott rám a doki.

- Köszönöm! -mondtam rekedten. Legyintett, és mikor épp kiléptünk volna az ajtón, eszembe jutott valami és odaszóltam.
- Mikor kell mennem kihallgatásra? - Az orvos elgondolkodott, majd megszólalt.
- Ha jól tudom holnap. -mosolygott.
- Köszönöm! - Az orvos csak intett hogy tűnés. Hát nekünk nem kellett kétszer mondani. Megfogta a kezem -amitől újra egész lettem-  és Liammel a nyomunkban, kimentünk a szobából, amibe nem tudom hogy kerültem bele, és nem is akarom. Ahogy ezt végig gondoltam, közelebb mentem Louishoz és becsuktam a szemem. Egy kicsit felszabadultnak éreztem magam hogy levették rólam a kötést.
- Nem gondoltam hogy ilyen egyszerű lesz -jegyezte meg Liam.
- Köszönöm! -fordítottam felé tekintetem, és hálásan rámosolyogtam.
- Nincs mit. -mosolygott vissza. Nem tudom miért, de valami furcsát láttam tekintetében. Nem, nem az hogy nem szívesen tette, mert teljesen látszott csillogó barna szemeiből, hanem valami teljesen más.
- Mi lesz a szobával? -kérdezett rá Louis. Tényleg! Emily! Anya! Spencer! Mosolyom lefagyott és kimeresztett szemekkel bámultam Liamt.
-Az orvos elintézi -legyintett. Jó sokat fizethetett. Visszafogom fizetni! Az ajándékokat amit adtak, még meg se néztem. Ha megnézted volna nem te lennél Elizabeth!
- Hova viszed? -Nyilván rám gondolt Liam.
- Hozzám.- válaszolt rám nézve.
- Oké, akkor én megyek. -intett majd bepattant a kocsijába és elhajtott. Nyitva volt a szemem! Oké, ez is olyan Elizabeth-tes dolog, de már mindegy.
Az úton végig csend volt. Nem mondanám hogy kínos, de azt sem hogy elgondolkodó. Én végig az utat figyeltem és próbáltam a gondolataim kizárni a fejemből, Louis meg néha rám pillantott. Alig váltottunk pár szót. Azt is amikor kiszálltunk a kocsiból.
- Visszafogom fizetni! -néztem Louisra határozottan.
-Nem, nem fogod, és ennek a beszélgetésnek vége. -jelentette ki. Mit tanultam Spencertől? Hogy addig ne hagy nyugodni egy beszélgetést, míg nem te győztél.
- Úgyis vissza fogom -Csak unottan rám nézett, majd belenyúlt a bokorba. Összeráncoltam a szemöldököm, mikor kihúzott belőle egy kulcsot. Ügyes, nem tagadom! Ki gondolja hogy egy bokorban van? Talán Louis.
Utána én is beléptem az ajtón, ledobtam a cipőt az előtérbe, amitől nagyot nézett és megrázta a fejét, majd felkapcsolta a villanyt.Erre semmi reakcióm nem volt, csak haladtam előre. A előtér után rögtön egy hatalmas nappalit lehet felfedezni. Jobbra egy hat személyes kanapé található, egy óriás téve, és rengeteg cédé. Onnan pedig nyílik egy ajtó az udvar felé. Balra képekkel találkozhatsz, ami többnyire a bandáról,  meg számomra, ismeretlen alakokból áll.
Louis a hátam mögé settenkedett -vagy inkább lépegetett- és átölelt a derekamnál fogva.
- Nem akarsz beszélni róla? - A szívem fájdalmasan felnyögött.
- Kérlek ne kelljen! - fordultam felé, majd mélyen kék szemeibe néztem. Furcsa, ismeretlen érzés fogott el, ahogy egymás szemébe bámultunk és pár centi választott el minket. Hirtelen eltűnt minden fájdalmam.
 Louisnak nem kellett több lekapta ajkaimat. Vággyal tele csókolt, amit én azonnal viszonoztam és próbáltam örülni mellkasomból, szabadulni vágyó  szívemet. Kezeimet a tarkójára helyeztem és közelebb húztam magamhoz. Derekamra csúsztatta kezét, majd mikor éppen a nyakamra akart áttérni, hirtelen abba hagyta, és szörnyedt arccal rám nézett. Mi van ennyire rossz nem lehetek?!
- Nem lehet. Az orvos azt mondta vigyáznod kell a fejedre -nyelt egyet, majd eleresztette csípőmet, amitől automatikusan leesett kezem a tarkójáról. A szívem nem akart csillapodni, nem érdekeltek a doki szavai csak őt akartam. Ilyet még sose éreztem, de nem tudtam eltüntetni. Egy perc se telt bele, míg felém fordítottam a fejét.
-Nem lesz semmi baj.- Keserűen felnevetett. - Akarlak Louis! -néztem mélyen a szemeibe. Szavaim most hallatszóttak legőszintébbnek. Ennyire őszintén még sose beszéltem. Akarom Louist! Szemeiben éreztem a vágyat, olyat amilyet én is érzek.
Pár pillanatnyi hezitálás után, újra megéreztem meleg ajkait az enyémen. Először még nem volt benne biztos hogy jó döntést hozott e, mert olyan óvatosan csókolt, hogy fizikai fájdalmat éreztem miatta. Mikor már azt hittem feladja, eleresztette a szívéről az orvos szavait és gyorsan, kiéhezetten csókolt. Fenekemnél fogva felemelt, én a csípője köré fontam a lábam, és hagytam hogy a eltüntesse rólam a pólóm. Mindig izgultam az elsőtől, de most mikor ott vagyok, valahogy minden jön magától. Ezt nem kell tanulni, mint a tananyagot hogy jól csináld, jó jegyeid legyenek, ez benned van. Erre a pillanatra vár, hogy kitörjön.
 A csókot meg nem szakítva vitt be a szobájába. Vajon hány nővel csinálta ezt, hogy ilyen jól menjen neki?  Ledöntött az ágyra, ami már nem ment neki olyan jól, mert majdnem leesett az ágyról. Felnevettünk, de tényleg, igazán őszintén, majd levettem a pólóját, a többi meg ment magától. Valahogy mindkettőnkről lekerült az összes ruha, és....megtörtént.

                                                                   
Hi guys!
Hamarabb hoztam a részt mint kellett volna. Ne szokjátok meg. :D
Remélem tetszett, és kifejtitek véleményetek. :)