Prológus

Ki vagyok én és mik vezérlik a tetteimet

 Mindig a tánc volt ami még a legrosszabb napomon is fel tudott vidítani. Ami elterelte hűvös gondolataim. De ez mára megváltozott. Oly sok minden történt velem hogy már csak a dühöt adom ki a táncba, de felvidítani nem tud. A szüleim elváltak, aki a világot jelentette elhagyott egy levélben amit az ágyamra rakva lépett ki az életemből. És az zavar benne hogy nem tudom miért! Senki sem magyarázza el miért tette engem kétségek között hagyva.
 Anyámmal Londonba költöztünk. Hisz eddig egy kis városban laktunk New Yorkban. Engem nem igazán bánt  hisz sosem voltak olyan, mindenben mellém álló hű  barátaim, és ami nyomosabb ok ott van ő is és beolvashatok neki. Végre magyarázatot adhat  miért tette. Más lány ha meglátná az exét sírva szaladna el onnan, vagy ami még rosszabb egy szóra a karjaiba ugrik. Én nem kapok frászt ha olyas valakit látok akit utálok hanem oda megyek és számon kérem. Na ezért a tulajdonságom miatt sokszor kerültem bajba de nem tehetek róla ilyen a személyiségem.
 Már több mint egy hete ebben a gyönyörű városban lakom, és még nem találkoztam vele. Bejártam a lehetséges helyeket ahol tudomásom szerint szokott lenni, de csak őrök szorongatását kaptam. Most biztos azt hiszitek hogy loholok egy pasi után. De nem  akarok kétségek között lenni. Már egy éve arra várok hogy az a "miért" eltűnjön az életemből. Nem fogom feladni ma vagy 20 év múlva de megtalálom. Muszáj beszélnem vele!

-El hallod amit mondok? -ébresztett fel a gondolataimból anyu. -Min gondolkodsz ennyire?

-Ma elmegyek sétálni. -nyögtem ki.-Mit is kérdeztél?

-Semmi különös. -rázza meg fejét -Szerintem is elmehetnél sétálni hátha  kiszellőzik a fejed! -nevetett fel. Egy gúnyos pillantást lövelltem felé majd indultam is ki az ajtón. Ugyanarra a helyre megyek mint mindig. Ott sikerül lenyugodnom és elterelni a gondolataim. Siettem a megszokott padomra de  balszerencsémre egymásnak szaladtunk egy fickóval. 

-De béna vagy!-kiabált rám. Úgy bán mintha ő nem tehetne semmiről. Bunkó. Sebaj, legalább nem csak nekem van rossz napom. 

-Ez kölcsönös! -kiabáltam vissza.
-Látszik hogy egyikünknek sincs jó napja. - morgott fel. Nem foglalkoztam kijelentésével siettem a már megszokott padra. A hapsi már a motorán  ülve elhajtott. Most más volt minden. Nem nézhettem gyerekek boldogsággal teli arcát, szerelmesek szenvedélyes csókjait, öregek vidám beszélgetéseit. Csak riporterek loholtak a gyönyörű parkban. Unottan néztem magam elé amíg az egyik le nem szólított.
-Nem látta Louis Tomlinsont?-szegezte felém a kérdést az egyik. Mivel azt sem tudtam ki az, egyértelműen megráztam a fejem. Nem nagyon érdekel sztárocskák gondtalan élete. Hiába jöttem ide csak kiabálást kaptam semmi mást. A riporterek 4 - óra fele elmentek. Magamba maradtam az apró parkban.  Csak patak csobogását, és madarak csicsergését lehetett hallani. Olyan volt mint a szívem, elhagyott. Hisz engem nem szeret senki anyámon kívül. Apáról nem tudok semmit és már lehet el is felejtett. De nem haragudhatok rá hisz azt sem tudom miért váltak el. Miért az a szó ide is befurakodott. Mindenhová! Nem élhetek normális életet mint a többi lány mert engem kétségek között hagynak. Úgy bánnak velem mintha gyerek lennék. De érzem hogy ez megváltozik. Valami vagy valaki megváltoztassa. Lehet hogy ez csak egy gyerekes agyszülemény, de én nem szoktam megérezni a dolgokat. És hiszem hogy egyszer egy csapásra megváltozik az életem. Reménykedni még lehet. Nagy nehezen rá vettem magam hogy hazamenjek. Majd hazudok abban úgy is jó vagyok, hisz még senki sem vette észre.És nem is fogják.